A svéd áruházlánc dolgaiban jártasak most felkiálthatnak, hogy ez a hely a bolthálózat szülővárosa. Igazuk van, mégis az alapítót a helyszín választásában prózai egyszerűség vezette: 1953-ban ez az egyetlen áruháza volt a cégnek.

A városkában több, mint 10 kávézó volt ezidő tájt, így a lépés csöppet sem számított forradalminak. Az viszont annál inkább, hogy a cégnél a vendéglátásra a kezdetektől egyfajta kapcsolt szolgáltatásként tekintettek. Emiatt alig volt több, mint 5% árréssel számoltak, ami a legdrágább termékek esetében sem haladta meg a 10%-ot.*

A skandinávok közismerten édesszájúak (az egy főre eső jégkrémfogyasztás például az egész világon itt a legmagasabb, hideg telek ide, vagy oda), ráadásuk a huszadik század első fele a kávéházi kultúra virágkorát hozta el az északi országban. A megnyitó napját néhány újságban is meghirdették, de maga az alapító sem számított olyan kígyózó sorokra, mint amik az első napon fogadták. Pedig a választék mindössze szörpből és kekszből állt.

Ez utóbbi hamarosan elfogyott, így a ma aggastyánkorú elbeszélők, akik gyerekként ott voltak a megnyitó napján, arról számolnak be, hogy egész délután a városka kávézóiba szaladgáltak, a meglévő kekszkészletet felvásárolni, annak érdekében, hogy legyen mit árusítani az IKEA-ban a nap végéig.